„…olyan katasztrófa történt ebben a városban, amelyre nehéz szavakat találni. Volt egy város. És nincsen többé.”

125 éve tört Szegedre a „nagy víz”

Darvasi László: Szeged a tengerben

(megjelent folytatásokban a Délmagyarországban
2004. március 5. és március 13. között)

Zöld hattyúk

Ha az embernek van lelke, akkor a háznak is van lelke, amelyben él. De ha a háznak lelke van, akkor van az utcának, és van a kerületnek, a városrésznek, és bizony van lelke egy városnak is. A mi Szegedünk talán az egyik legellentmondásosabb magyar város. Egyszerre nagyvonalú és kisszerű, európai és provinciális, otthonos és nyomasztóan szűkös. Mintha egy világszép manöken sárcsimbókos pulival sétálna végig a Kárász utca frissen fölrakott kövezetén. Szegeden dolgozik az első magyar regény írója, a polihisztor piarista Dugonics András. A nagy Babits porvárost mond, amikor Szegedre gondol. A kortársak, a mai írók közül Temesi Ferenc ugyancsak porvárosról ír szótárregényt. Zalán Tibor, egy másik mai író papírvárost mond. Baka István, a huszadik század végének egyik legnagyobb költője egy kicsit ebbe a varosba hal bele. Ó igen, mert bele lehet halni ebbe a városba könnyen. Például megégetik. Vagy kiszerkesztik, ráállnak a fejére. József Attilát, ki ama ominózus, fiatalkori versért – Tiszta szívvel – rögvest eltanácsoltatott az egyetemi tanulmányoktól, ma tán még hevesebben szerkesztenék ki egy derék jobboldali faliújságon, mint nem kívánatos személyt, mint akkoriban, a nagy tudású Horger Antal tanár úr idejében.

Szeged történelme rendesen tobzódik a legendás eseményekben. Nyilván a Tisza rejti Attila, a nagy hun király arany, ezüst és bronz állagú koporsóját. Bár Móra szerint a hunok túlzottan nem lakták be ezt a vidéket. Nem messze a Ferences testvérek mai klastromától, az alsóvárosi föld rejti Dózsa György nagy, busa fejét. Itt reszelgette körmeit aktuális sanzont dúdolgatva a jó Szapolyai 1526 augusztusában, midőn a magyar politikai elit színe-javát beleölték a mohácsi határmező sáros földjébe, plusz királygyilkolásra igénybe vétetett a felzaklatott Csele-patak is. A monda szerint az alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom építéséhez igazságos Mátyás adta, szponzori minőségben, a királyi felöltőjét. A szexuálisan túlfűtött Hóbiárt basát Szegeden ütögették agyon papucsaikkal a szegedi nők, akik mesés, különböző történelmi korokon átívelő szépsége azóta is kedvezően árnyalja a város elbírálását. Póriasabban: Szegeden található a legtöbb, egy négyzetméterre eső szép nő a világon. Szeged arra is tanúság, hogy polgármesterei nincsenek biztonságban. Az még hagyján, hogy a bamba nép fel nem fogja nagy ívű elképzelésüket, jóakaratukat, és sokszor nem neki, hanem a piszok ellenzéknek hisz. De olykor el is égeti némelyiküket, ahogyan megesett volt az 1728-29-es esztendőkben, amikor a természet különböző büntetései, úgymint szárazság, éhínség, a várost megosztó hatalmi harcok, a délvidéki idegenek túlzó jelenléte miatt, illetve nem kevésbé a katolikus klérushoz történő utálatos dörgölőzés következtében 13 szerencsétlenből készítettek flekkent az alsóvárosi parttól erecskével elválasztott Boszorkány-szigeten. Az ártatlan nők között, az agg Rózsa Dániel, egykori főbírót is megsütötték.

Itt élte boldog, kiegyensúlyozott életét Juhász Gyula. Nyilván nem véletlen, hogy a magyar történelem egyik legvitézebb alakja, Nagybányai Horthy Miklós is szívesen időzött Szeged városában, ráadásul bizonyos felfogások szerint Horthy sámán is volt, akkor meg nincs mit csodálkozni a dolgon. Mint ahogy azon sem, hogy a politikai helyzet fokozódása következtében Csongrád megyét „Pol-pot megyének” becézték a szocializmus esztendeiben. A fiatalabbak kedvéért Pol-pot ambiciózus kambodzsai mészáros volt, viszont nem marhahúsban utazott.

Ez persze túlzás. Szeged soha nem volt véres vagy kegyetlen város. Szeged manapság is a por, az ólom, a napfény, és persze a Tisza városa. Jusson eszünkbe az árvíznek ama kicsiny, ám annál fájdalmasabb epizódja is, amely Boros Frigyes reumás vízmérnökkel esett meg, ki az 1879-es pusztító árvíz előtt egyszer már megmentette a várost. Három évvel a nagy víz előtt hasonlóképpen rémisztő volt a veszély, ám a vízimérnök Boros Frigyes perfekt irányítása révén megmenekült a papucsos, paprikás, halászlével, cigányzenével, szalámival, kenderrel, s a többi nagyszerű dologgal büszkélkedő, mind polgárosabb jelleget öltő város. Az idős, csúz által kínzott mérnök 79-ben újra leutazik Szegedre, és próbálja menteni a menthetőt, de még aztán is, hogy a borotvás márciusi szélben a rogyadozó gátak egyikén saját emberei törik el a lábát. Ez például szép és jellegzetes szegedi történet. Ám a legszebbel egy Don Vigole nevű helybeli hírlapíró ajándékozott meg bennünket. Pontosabban nem is ő, hanem Móra Ferenc, aki „Don Vigole-t” egy tárcájában elmondta minekünk. Gárdonyi Gézáról van szó, aki az árvíz után ugyancsak a város hírlapírója volt, és többek között Don Vigole néven írt helyi szatírákat, színes kis piszkálódásokat. Az egyik ilyen tárca beszámol a szegedi hattyúkról. A szegedi hattyúk, szám szerint hatan voltak, a város korcsolyázó tavain úszkáltak, és, bár a hattyú alapvetően fehér madár, ezek mind zöld színben pompáztak a korcsolyázó tó sűrűszövésű békanyála okán. Szóval, mondta volt Gárdonyi, aki ismerte és szerette ezt a várost, Szegeden még a hattyú is zöld.

A Széchenyi tér a víz előtt. Bérház, városháza, Zsótér-ház. Adnak, vesznek, beszélgetnek.

(Archív fotó: Fekete Ház)

Az utolsó verőfényes napok

Amikor ezt a sorozatot írjuk, éppen Brazíliában és Új-Zélandon pusztítanak árvizek. Egykor árvíz pusztítja el Szentpétervárt és Hamburgot is. Jól emlékszünk, hogy néhány éve Drezdát mosdatta meg az Elba hideg vize. A világot sem más menti meg a globális (!) méretű özönvíztől, mint a biblikus idők első jegyzett alkoholistája, a galambos Noé. Ha cinikusak akarunk lenni, azt lehetne mondani, Szeged polgári fejlődésében roppant pozitív esemény volt az árvíz. És talán nem is kell cinizmus e kegyetlen kijelentéshez. Mi kellett tehát egy korszerű, európai rajzolatú város fölépüléséhez? Például százhatvanegynéhány ember szörnyű halála. És mellesleg az egész, ismételjük, gyakorlatilag az egész város pusztulása, jó hatezer ház, házikó, kiskunyhó összeomlása.

A Tisza megunta az olcsó és kisszerű, méreteiben ugyan tekintélyes, de strukturálisan elmaradott – például kőből épített emeletes házak relációjában messze az országos átlag alatt regnáló – települést. A Tisza újat akart. Meg a Maros, amely szintén segített a Tiszának. És persze az áradó Duna is tudta a dolgát, úgy lehet, ezek a folyók összefogtak Szeged ellen 1879 hűvös kora tavaszán. A természet, mivel nem elégedett meg a szabályozására foganatosított reformokkal, forradalmat robbantott ki. Petőfinek tetszett volna az árvíz nyilván. Társadalmi hasonlatra jó lett volna. Jókai Mór az ötödik szegedi kirándulását nyugtázza a vész után. Végigcsónakázza a halott várost – vizesebb, mint Velence! – és képtelen megszólalni a döbbenettől. Miután szárazon áll, ő, Jókai Mór, a magyar irodalom legnagyobb fantasztája suttogja, ennél nagyobb pusztítást el nem képzelhetett volna.

Szeged gyakorlatilag vályogváros, holott az árvíz esztendejében a második legnagyobb magyar település a maga hetvenezres népességével. Harmadik Szabadka hatvanezer lakossal, negyedik Debrecen, és éppen ötvenezerrel az ötödik Hódmezővásárhely. S hogy milyen város Szeged? Mocsaras, sok helyütt bűzös, a Tisza partja rendezetlen, Alsóváros kesze-kusza, Felsőváros nem kevésbé, a Széchenyi tér lapos és kopár. Egyébként pedig izgalmas város. Van színház, polgárság, rivalizáló hírlapírás, tornászat, báli élet, koncert. Állnak már impozáns polgári paloták is, mint a Fekete Ház, vagy az Oroszlán és Nádor utca találkozásában épült Hungária Szálló, a mai egyetemi könyvtár, akkor Főreáltanoda épülete.

A városban sok helyütt gázlámpa alatt lehet csókokat váltani, s majd harminc utcán már kőburkolat fénylik. S a hétköznapok? Bosznia okkupációja után jönnek haza a magyar katonák, köztük szegediek is. A város állandó hidat szeretne régen, különböző impozáns tervek fölött számolgatnak a városatyák. 1878. december 24-én, vagyis Szenteste a szegedi korcsolyázók díszgyakorlatot tartanak a jégpályán. Közben a Tisza „szokatlan magasságban hömpölyög”. A tisztviselők társalgó köre a villamosságról hallgat meg érdekfeszítő előadást. Az év utolsó napjaiban Jankievics Izidor helybeli szerb tanító fia, ki Boszniából érkezik haza, öngyilkos lesz. Camille Flaumaion francia csillagász szerint a Holdnak lakói vannak. Január elején a Fekete sas utcában az Újvilág vendéglő előtti járdakövezet megrongálódik. Kéretik kijavítani! Nem jó jel, a Tiszán jégtorlasz keletkezik. Az érdeklődők a Hungária Szálloda 5. szobájában tekinthetik meg az Edison-féle Phonográph-ot. A Tisza vízállása rohamosan emelkedik, ezen aggasztó hírt január 15-én jelentik. Egy szerencsétlen szegedi katona Boszniában hídépítés közben a Magláj folyóba esik, és szörnyethal. Szépen szaporodnak a szegedi nazarénusok. Január végén az új Zsótér-ház hófedte kéménye lángra kap. Az ágoston hitvallású evangélikusok istentisztelete után az imaházban a lelkész évi jelentést ad. Cipőt Weisz Gusztávnál tessék venni, a Fekete sas utcában. Január 25-én a polgári dalárda táncvigalmi estélyét tartják. Február másodikán tolvajt fognak az izraelita imaházban. Óvgumit az urak a bécsi Máriahilferről hozzanak. Van halhólyag, koton, elszakíthatatlan önzárós, szivar alakú, mogyoró, dió, illetve finom francia koton is. Sajnos terjed a roncsoló toroklob. Február ötödikén Guadi Ferenc lókupec és kártyaspíler sikkasztási bűnügyét tárgyalják a városi törvényszéken. Dolli Sándor, az Oroszlán kávéház tekeőre, akivel az első tekeasztal biliárdosai sokat pereltek a helytelen számbeírások miatt, 72 évesen önkezűleg véget vet az életének. A február 10-i közgyűlésen Pálfy polgármester úr évi beszámolójában kitér a város légrontó kigőzölgéseire, illetve a légfertőző faggyúolvasztás tűrhetetlenségére is. Egy képviselő javaslatot tesz a városi mocsarak feltöltésére, valamint a Mars téri szemét, és állati hulladéklerakók felszámolására. A Széchenyi tér korzójának főcsatornájába végre emésztőgödröt vezetnek. A Tisza folyton és rohamosan árad, de nincs ok félni, írja a Szegedi Híradó. Büdös a szája? Anatherin-szájvíz! Sárgul, fehéredik a haja? Puritas hajifjító! Dohányos? Schwartz Fülöp várja a Fekete sas utcában tajpipával és kitűnő szipkáival. Rosszul lát? A Klauzál téren most Hatsek Miksa budapesti látszerésznél gyöngyházlátcsőt vehet. Magömlések, húgycsőfolyások, bujakóros daganatok bántják? Irány Pest, Dr. Ernst Kétsas utca 24. A Hungária Szállóban káposzta kapható!

Március első napján egészen magas vízállást mérnek. Az emberek megrémülnek. Március másodikán utászok érkeznek a városba és huszonegy pontont fektetnek le a városháza előtt. A ladikok úgy néznek ki, mintha máris hatalmas koporsók lennének. És ez a vidám, eleven város elnéptelenedik. Nem pipázgatnak emberek a városháza előtti téren, az úgynevezett Köpködőn, és kiürül a Koplaló is, a búzapiacot nevezték így, ma Szent István tér ez a hely. Nem korzóznak a Széchenyi téren, sem a Kárász utcán a hölgyek és az ifjú gavallérok. Verőfényes napok voltak ezek, holott a vész fenyegetőbb, mint valaha. Aggodalomra oly nagy oka még soha nem volt a szegedieknek, mint március másodikán, írja a Szegedi Híradó. Így igaz. Még kilenc gyorsan elpergő nap, és elvész az egész város.

A Szegedi Napló egykori szerkesztősége az Oskola utcában. Mikszáth is kinézett az ablakon

(Archív fotó: Fekete Ház)

Testvérünk, a Tisza

Fenséges a szélesen hömpölygő Duna, kecsesen rohan a Szajna, más az Elba Drezdánál és megint más Hamburgnál, szélesnek, de jelentéktelennek tűnik a Majna Frankfurtnál, de nekünk mégis a Tisza a folyónk. A Tisza nem szőke. Vagyis néha az. Mert gyakran változtatja a frizuráját, hajszínét, amiként az alakját. Olykor szürke és mocskos. A felhőtlen téli naplementék aranyport hintenek a hátára. A drága Juhász Gyula szőke fényt látott rajta áprilisi éjszakákon. Ráadásul az öröklét csillagát is vélte fölötte ragyogni. Balázs Béla selymes, szürke tükröt mond. Bálint Sándor az életet és halált adó víz szentségét hangsúlyozza, azt a teremtő szorongást, amelyet a Tisza kapcsán évszázadok óta éreznek az itteniek. Tömörkény szeretettel becézi, azt mondja neki, vizecske. Mi mostanság kicsinek, már-már jelentéktelennek látjuk. Mikszáth gyönyörű tárcát ír róla, A haragos Tisza címmel. Szeged valaha volt legjobb tollú riportere említi ama legendát, miszerint ha valaki megkóstolja a Tisza vizét, akkor soha többé nem tud megválni tőle. Mi ezt gyerekkorunkban megtettük. Nagyon igaz.

Ám egy folyó nem csak úgy él együtt a várossal, hogy halat és ivóvizet ad neki, hogy természetes utat biztosít a sószállítás számára, hogy úsztatja a fát, a ladikot, a hússal és búzával megrakott bárkát, vagy hogy forró homokot, hűs vizet ad nyáron. A Tisza kis folyó. Földtörténetileg is fiatal, és amikor kiáradt, vagyis a kiegyezés utáni Monarchiában csaknem egész életét Magyarországon töltötte. A folyó számtalan titkos viszonnyal bírt a korabeli Szegeddel. Volt a folyónak egy látható, tapasztalható élete. És bírt egy másik, egy titkos, földalatti történettel a város utcái és házai alatt. A folyó a város megannyi erecskéjét, folyását táplálta folyamatosan. Törődött is ő a hevenyészve megmagasított töltésekkel és nyúlgátakkal. Azok alatt is bejárt, táplálta a mai Szilléri sugárút ereit, a Tápé felé kanyargó folyásokat és Alsóváros csöröge patakjait. A szegediek most langyos csapvizet isznak, vagy az Anna-kútnál tolakodnak. Alkoholról momentán nincsen szó. A szegediek a múlt század elejéig isszák a folyó vizét, főznek belőle hallevest, mosnak vele gatyát, bugyit és mentét. II. Rákóczi Ferenc meglepetten ír naplójában a folyó elképesztő halbőségéről. De nemcsak a halászat miatt volt fontos a víz, hanem egyéb járulékos foglalkozások okán is, megannyi helybéli megélhetését biztosította a madarászat és a pákászat. A madárhús olyannyira gyakori volt a házi asztalokon, hogy végül már a szegedi szolgálók is sértődötten pislogtak a szárnyashúsra, ha újra azt kaptak vacsorára.

Népszerű volt a 19. században a darutollviselet, s hogy mindig lengedezzen a büszke toll a süvegen, arról a darvászok gondoskodtak. A dolgos háziasszonyok a gödény, azaz a pelikán tollával söprögették a levelet és a szemetet a napsugaras házak előtt. Tápén a gyékényszövés és kosárfonás adott sokaknak megélhetést. Mások vadul kopácsoltak a Tisza partján, ők a hajóépítés, azaz a superség bonyolult tudományát művelték. A Tisza partja a 18. század közepétől a 19. század végéig dugig van épülő, javítás alatt álló hajókkal, ladikokkal, a Maros torkolatától a Boszorkány-szigetig alig lehetett kikötésre alkalmas helyet találni. Fatutajok és kövér szállító bárkák sorakoztak a szelíden ereszkedő part mentén, a diszkós Szőke Tiszára még senki sem gondolhatott. Ha akkoriban felkapaszkodunk a vasúti hídra, akkor látjuk, hogy a Tisza partja gyakorlatilag le van foglalva. És nem csak a víz, hanem a szárazabb partszakasz is, farakások és szállításra váró élelmiszerek dobozai és konténerei halmozódnak a Tisza mellett. Az árvíz évében még virágzanak a tiszai malmok is, melyek lisztet és paprikát őrölnek.

Móra pedig gyönyörűen ír a Fehér-tóról, mint az Alföld legnagyobb pocsolyájáról, ezt a természeti tüneményt is a Tisza táplálta. Gyönyörű délibábokról ír Móra, remegő kék vízben tótágast álló fákról és tornyokról. 1711-ben gyakorlatilag elfogy a Tisza. A krónikások partra vetett halakról, sáskákról és a város fölött köröző keselyűkről írnak. Hanem a következő évben úgy dönt a víz, hogy formát vált, vagyis az egész Alsóvárost és a Felsővárost elmossa, s oly kitartó a maradása, hogy az elkeseredett szegediek azt kezdték beszélni, máshová telepítik a várost.

Szeged 1750 óta védekezik a Tisza ellen. Először a kiöntések ellen igyekeztek védelmet találni, a meder szabályozása későbbi megoldás lesz. Volt árvíz 1816-ban is, öt hónapig tartott, és újra hatalmas belvizekkel szomorította a honfiúi kedvet. Ha a Tisza egyszer bejött a városba, nehezen akart kimenni. Nyilván jól érezte magát. Még a következő évben is vízben állt a város. Ebben az időben Vedres István igyekezett nagyszabású terveivel a Tiszára hatni. Ám a tervekkel a víz nem foglalkozott. A következő ár 1830-ban rémisztett Szegedre, valahogy sikerült átvészelni. Majd elkezdődött, hála Széchenyinek a Tisza szabályozása. Némely vélemények szerint a nagy árvíz is éppenséggel a szabályozás egyenes következménye. A tudós szakirodalom szerint érthetetlen módon a szabályozás felülről kezdődött meg – erősebb lobbi, ugye –, vagyis a Felső-Tisza vize gyorsan lehömpölygött, míg a szabályozatlan, megannyi kanyarral bíró alsó részen nem tudott a víz továbbhaladni. A szabályozás munkálatait tehát Széchenyi indítja be, s a műveletek az önkényuralom idején se maradnak abba, hogy aztán a hatvanas évek végére a nagyobb munkák befejeződjenek. A folyó gátak közé szorult. És megsértődött ezen az eljáráson. Hogy elvettek tőle megannyi lápos és mocsaras területet, és szántóvá, legelővé tették őket. A szabályozás után némiképp háborgott a természet is, hol aszály köszöntött a vidékre, hol meg áradások zúdultak végig a hevenyészett gátak között. Egy átlagosnál nagyobb vizet hozó évben, írja Blazovich László a Szeged folyóiratban, el is öntötte a várost. Vagyis 1879 márciusában.

Néhány év múlva Móra jegyez le anekdotát Pósa Lajosról, a város költőjéről és megbecsült hírlapírójáról. Pósa verset írt a Tiszáról, de gondban volt. Először lágyan mormoló Tiszát írt. De nem volt elégedett a lírai megoldással. Kijavította lágyan csobbanó Tiszára. Aztán az ünnepi eseményen, melyre a vers készült, mégis az eredeti változatot olvasta föl. Mormol és csobban a Tisza. No, igen, hát persze. Meg néha üvölt, mint aki megbolondult. Ahogy tette volt 1879 márciusának kora éjjelén.

A Tisza és a vár. Jobbra fent a rondella. Itt már nem olyan barátságos

(Archív fotó: Fekete Ház)

A veszély mind nagyobb

1878 karácsonyakor a Tiszán megindul a jégzajlás. Ám a jég nem ring tova, hanem a vasúti híd lábainál komótos nyugalommal feltorlódik. A hömpölygő vízen halálos fehér táblák tolakodnak. A folyami mérnökség nyomban „lulázni” kezd, ami annyit tesz, hogy ladikokról zúzzák a jeget, s nagy hasítékokban úsztatják lefelé a leváló darabokat. A felsővárosi halászok rezignáltan, ki-kiköpve bámulják a nehéz munkálatokat, hiszen, mint dünnyögik, a víz a jég alatt is víg nyugalommal folydogál, akkor minek a felhajtás.

Február végére, átérezve a helyzet komolyságát, megalakul a város védelmi bizottsága. Közben a Szegedi Napló öntudatosan nyugtatja a kedélyeket. Érdekes, a két szegedi lap közül a Napló az ellenzékibb orgánum, mégis ők tűnnek a nyugodtabbaknak. A Szegedi Híradó nagyobb idegességgel publikálja vezércikkeit a közelgő veszedelemről. A vészbizottságot a roppant higgadt, ugyanakkor azonban erősen beteg Taschler József városi főkapitány vezeti. A súlyos lábbajban szenvedő főkapitány tudta a dolgát, nyomban felhívást intézett a városi torna- és csolnakázó egyesület tagjainak, az ifjak vegyenek részt a mentés és a védelem munkálataiban. A két egyesület magát legott megszervezte katonailag. Például vörös szalagot viseltek a karjukon, és éjjeli szolgálatot adtak. És vidámak voltak és tettre készek.

Tudták az emberek, a Tisza mindig északról támadt a városra. És azt is tudták, hogy északon, a percsora-szegedi árvízmentesítő társulat ügyei egyáltalán nincsenek rendben. Négy jogi taggal bírt a társulat, úgymint: a Pallavicini uradalom, Algyő, Tápé és persze Szeged. Kormánybiztosa az a Kende Kanut volt, aki a fővárosban éldegélt, afféle korabeli playboy volt a lúgos tollheggyel jegyzetelő Mikszáth szerint, és persze nagy ívben tett az egész vészre. El sem méltóztatott fáradni sokáig Szegedre. De nem csak Kende Kanut nem igyekezett segíteni.

Március harmadikán Zombory felsővárosi tanácsnok feldúlva jelenti Taschlernek, a közmunkára rendelt nyolcvan kocsi helyett csak hat (!) tolatott be a megbeszélt udvarra. Mi a fene van Felsővárossal?! A főkapitány aznap este plakátokat ragasztat ki a város utcáin, melyek a szerencsétlenség elkerülhetetlenségéről tudósítanak, de azért odaadást és önfeláldozó munkát kérnek a helyiektől, valamint azt is tudatják, hogy a borkimérések legfeljebb 11 óráig tarthatnak nyitva. Ez utóbbi rendeleten el is humorizálnak a szegediek. Közben azért a percsorai vonalon kétségbeesetten védekeznek. A munkát Novák József, a város főügyésze irányítja. Gyakorlatilag egyébként egyetlen fillér nélkül teszi a dolgát. A percsorai társulatnak üres volt a pénztára, akadt némi kész matéria, karók, talicskák, ásók, de pénz az emberek fizetésére szinte semmi. Kende Kanut meg továbbra is sehol. Illetve igen, valahol Pesten, kaszinóban, színházban, bálban, puha párnák közt. Aztán, amikor végre a tiszteletét teszi, a kutya se törődik vele.

A rogyadozó gátakon javítják a töltéseket, kétszáz munkást fogadnak, újabb gátőröket állítanak fel, futárok közvetítik a híreket, hol gyenge a töltés állaga, hol kell újabb kéz, ásócsapás, földhalom. Amikor egyik este Reiner János főjegyző és Novák József Percsoráról hazafelé tart, a gyevi és a tápéi földeken már menekülő családokat látnak. Komor az ég, hideg eső permetez. A tanyai emberek már hurcolkodnak. Érzik, hogy menni kell. Ekkor már a vár belvárosi bástyájánál ácsok építenek feljárót arra az esetre, ha a várost valóban elönti a víz. Hogy fent a nép menedéket találhasson. A várat már évek óta bontják, bontogatják. Utászokat is lát a nép az utcán, akik leginkább csehek, bő molnárszínű zubbonyban közlekednek, ők hozzák a pontonokat is. Ezek a vízi alkalmatosságok úgy húsz embert elbíró, nagy és szurtos ladikok.

A város máskülönben igen nyugodtan viselkedik. A kávéházak, az Oroszlán, a régi Hungária szórakozó helyei mind telve vannak esténként. Füst, kávé, snapsz és adomák. Vagy inkább várakozó állásponton van a város? Ajánlatos félni, de nem kell megijedni? Végre a kormány is megejt néhány intézkedést. Leküldi a védelem felügyelésére Lukács György miniszteri biztost, aki olyan öreg, hogy annál is öregebbnek néz ki, nem hatvanesztendősnek, de kilencvennek. Kicsi, erélyes ember, szépen megrajzolt körtefejjel. Róla karistolja Mikszáth, hogy sunyi természetű, és három dolgot tud, jól alszik, jót eszik, és mindenről értesült. Csakhamar megérkezik Pultz báró altábornagy, temesvári katonai parancsnok. Az éjszakai őrjáratokat ettől fogva a katonaság látja el. A vízvédelmi bizottság ülésén valaki hiányolni kezdi Boros Frigyes mérnököt, aki három éve megmentette Szegedet. Boros kiváló mérnök, jól ismeri a Tiszát. Negyedike táján ő is megérkezik, és döbbenten tapasztalja, hogy a szegedi közgyűlés Dáni főispán vezérlete alatt a pénzről vitatkozik.

A várost a percsorai vezértöltésen kívül kisebb, elhanyagolt töltések védik, és a városi hatóság szeretné, ha az alföld-fiumei vasúti társulat is beszállna a vasútvonalra emelendő nyúlgát költségeibe. Ez bizony csalóka ábránd. A társulat embere határozottan beint. Közben a parlamentben többször is szóba kerül Szeged válságos helyzete. Március ötödikén egy függetlenségi képviselő követeli, azonnal ötvenezer katona induljon Szeged megmentésére. Majd megkérdezi Szende Béla honvédelmi minisztert, mit tett a kormány eddig a városért. A miniszter válasza olyan ismerős! Azt dörgi, a részletes intézkedésről felvilágosítást nem adhat, azok ugyanis titkosak.

A városban mind kétségbeesettebb a munka. A Belvárosban a két híd között ezernél többen, a felsővárosban ezren, és Alsóvárosban is több százan robotolnak éjjel-nappal. Maga Mikszáth is kirendeltetik közmunkára, és nem háborog az eljáráson. Március ötödikén délben Pillich Kálmán tanácsos sürgetésére felépíttetik az Újszegedre átvezető tiszai hajóhíd, vagyis veszély esetén van menekülési útvonala a népnek. Így köszönt be március ötödike estéje. Délutánra újra elkomorodik az ég, estefelé pedig hideg rohamokkal feltámad a szél is. A Tisza folyamatosan árad és csak árad, míg a gátaknál most már tényleg emberfeletti munka folyik. A vészbizottság folyamatosan a városi tanácsteremben ülésezik, várja a híreket. A hangulat vidám (!) írja Lázár György főügyész, aki akkor még fiatalember, a városi tornaegylet elnöke. Este tíz órakor gátfutár esik a tanácsterembe. A fiú fulladozva kiáltozza, végre apad, apad a víz! Az éppen belépő polgármestert az önfeledt tornász fiatalság fel kívánja dobálni. Pálfy polgármester nehezen lebeszéli az ifjakat a testi dobálózástól, idős már az ilyen tortúrához, és különben is leejthetik. Poharak koccannak a nagy örömre, elhárult a vész. Ám tizenegy óra tájban visszaérkezik az őrjárat. A megrettent, csatakos homlokú vezető nyomban lehűti a virágos kedélyeket. A Tisza váratlanul kéthüvelyknyit apadt, és ez csak egyetlen dolgot jelenthet. Katasztrófát! A víz átszakította a percsorai gátat. Az ott van, messze fent, Dóc falucskája felé. De hogy milyen közel van az a messze, kiderül néhány nap múlva.

A szerencsétlenségnek van tanúja is, egy őrjáró katona. A petresi töltésen végzi esti sétáját, és semmit különöset nem tapasztal. Talán hazagondol. Talán valami jó kis vacsorára. Nőre, pénzre, szabadságra. Furcsa zajt hall, mintha felsóhajtana mögötte a föld. Megtorpan, lassan fordul. Néhány méterre attól a gátszakasztól, honnan éppen elsétált, megemelkedik a töltés, és lassú fordulattal hatalmas tömegben szakad a mélybe. Nyomában hat (!) méter magas és negyven méter széles (!) sugárban harsogva ömlik a víz, ömlik dél felé, Szeged felé.

A Széchenyi tér. A várfalon fehér sátrak. Nem turisták, menekültek

(Archív fotó: Fekete Ház)

A percsorai gátszakadás után

Mikszáth azt írja, hogy a víz elleni küzdelem két helyi prominense, Pillich Kálmán és Novák József gyakorlatilag lemondott a városról a petresi, vagyis percsorai áttörés után. A gátszakadás a percsorai kereszttöltés legerősebbnek vélt pontján történt, s a rettenetes víz Szeged felé közeledett lomhán és magabiztosan. A város most már komolyan megijedt. A boltok nagy részét sürgősen bezárják. Az Oskola utca, a Kárász utca vagy Fekete sas utca vad kopácsolástól hangos, a kapukat falazzák, deszkázzák. A szegényebb emberek Felsővárosban, Rókuson, vagy az Alsóvárosban erősebb fák ágaira építenek kisebb erődítményeket. Március hatodikán a Szegedi Híradó hírlapírója dologtalanul ácsorgó proletárokat ajánl a rendőrség figyelmébe. Csak hát ezek az emberek már nem szakértő közmunkások. Mikszáth azt mondja, a szegedi nép megtette kötelességét az árvízügyben. A kormány miniszteri tanácsosa, a Szeged-gyűlölő Herrich Károly táviratozza majd azt a vádat Pest felé, hogy Szeged megérdemli a sorsát, mert nem tesz semmit a maga megmentése érdekében. Herrich többek között azért nem szíveli Szegedet, mert a város megakadályozta, hogy az 54-es ár után a Maros torkolatát a várostól délre tegyék át. A kormánypárti lapok is a helyiek nemtörődömségét erősítik. Az embereket nem lehet becsapni. Ha dolgozni kell, a magukét mentik valamiképp.

Március hetedikén Taschler főkapitány újfent kiáltványt tesz közzé, és megjelöli a menekülés egyetlen irányát, Újszegedet. A víz addigra gyakorlatilag körbevette Szegedet. A nép érti a kiáltvány üzenetét, és nyomban menekülni kezd. Meg az ilyenkor szokásos katasztrófaügyleteket végzi: élelmiszert halmoz fel, csomagol, pakol, a kalandor pedig könnyű pénzhez próbál jutni. Például egyetlen nap alatt öt mázsa szalámi fogy el! A malmokban napok óta halmozzák a lisztet. Bútorokkal, házi holmikkal megrakott szekerek vonulnak a város magasabban fekvő pontjai felé, például a Palánk irányába, hol mindig is az idegen nyelvű, tehetős polgárréteg lakott. Taschler kapitány kiáltványa olyan sikeres, hogy hetedike éjjelén már csak harminchét ember robotol az Alföldi Vasút mentén, a veszélynek leginkább kitett Makkos-erdőnél. Néhány nappal ezelőtt Boros Frigyes mérnök keserűen jegyzi meg, három éve finom kisasszonykák is ott toporogtak a töltéseken. A város is menti a legféltettebb kincseit. A levéltárat és a pénztárakat sürgősen az emeletre költöztetik.

A Szegedi Napló riportere felmászik a városháza tornyába, és amit lát, elborzasztja. A város felé ezüstszínű szörnyeteg közeledik lomhán, feltartóztathatatlanul. Március hetedikére Tápé és Algyő víz alá kerül. Algyőn a Pallaviccini-kastély emeleti szobáit nyalogatja a mocskos áradat. Este hétkor Szeged határában, a Makkos-erdőnél jelent meg tompa suhogással a Tisza, írja borzadva a krónikás. Tompa suhogás, hát mennyiféle hangja van egy ilyen, rombolásra eltökélt, áradó víznek! Mikszáth nyolcadikán kihajózik arra a területre, ahol Tápé faluja virágzott még két napja. Mintha végtelen tengeren csónakáznának! A töltés keskeny földszalagján tápai öregek guggolnak, és nem mennek. A víz úgyis követi őket, akkor meg miért meneküljenek!

A reumás Boros Frigyes két fájdalmas szisszenés között azt javasolja, hogy utat kell engedni a víznek, és a tápéi kapunál át kell vágni a töltést. Aztán pedig a Maty-hídnál robbantani! Lukács biztos nem engedélyezi a műveletet. A reuma kínozta Boros lábát a tápéi kapu tájékán törik el ügyes emberei, amikor szemléje után a ladikjába emelik. Boros tört lábbal dolgozik tovább. Március nyolcadikán a franciahegyi átjárónál a töltés tövében lyuk keletkezik, s a víz vadul ömlik a város területére. A helyzet válságos. Koromsötét van, a fáklyák elfogyó fénnyel imbolyognak a széles feketeségben. De az átzuhogó víz hangját jól hallani. Pillich Kálmán helyi hatósági tisztviselő kínos keservesen összeparancsol ötven alsóvárosit, a kritikus helyre hajtja őket majd húsz forintot ígér annak, aki a vízben álló töltésben megtalálja a lyukat. Volt már hasonlóra példa. A húsz év előtti áradásban egy névtelen szegedi hős a testével tömte be az átszakadó gát hézagát. És a húsz forint is húsz forint. Egy kubikos, nem törődve, hogy az állát simogatja a fagyos víz, lábával végre kitapogatja a lyukat. Így ad, írja Szabó László krónikás, Pillich Kálmán mindössze húsz forintért Szeged városának még négy napot.

Március 9-én elvész Dorozsma. A falu azelőtt még soha nem látott vizet. A dorozsmaiak azt gyanították, a szegediek ármánykodása miatt kapták meg az árt. Szatymaz és Szeged között nagy verekedés tör ki a magyarok és a dorozsmaiak között. Lőnek is, meghal fél tucat ember. A Tiszát ez nem érdekli különösebben. Március kilencedikén délelőtt tizenegykor a víz megkerüli Dorozsmát és nyugat felől zúdul a falura. Háromszáz ház omlik össze néhány óra alatt. A partokra, gátakra menekült emberek némán figyelik a pusztulást.

Mindjárt ilyen lesz a helyzet a régi zsinagógánál is

(Archív fotó: Fekete Ház)

Az utolsó nap

Március 11-én a szilléri szőlők már víz alatt dideregnek. A közel tanyákról menteni kell a fogságba esett embereket. Ám ekkor váratlanul megáll a víz emelkedése. Mint a halálos beteg, írja Tóth Béla híres árvízi képeskönyvében, aki váratlanul állapotának javulásáról biztosítja az érte aggódókat. A hangulat kifejezetten bizakodó. Enyhe és derült nap volt. Sugárkoszorús arccal kelt fel a nap, írja egy visszaemlékező. Ha valaki megállt a gáton, s a vízre tekintett, hát végtelenbe nyúló ezüstös tükröt látott, mely apró fodrokkal nyalogatta a földhányásokat. Dolgoztak a töltéseken most is, de talán kevesebb aggodalommal. A napszám három forintot kóstált. Zombory tanácsnok sürgős erősítést kér a szilléri-baktói töltésre. Ki is mennek hozzá a fiatal tornászok, és a tanácsnokot kedélyes állapotban lelik. Aztán megmentenek néhány embert, a közeli tanyák padlásairól hozzák le őket.

A Szeged-utáló Herrich Károly miniszteri tanácsos bizakodó táviratot küld Pestre, szerinte a város megmenekült. Délutánra még bölcsebb a tanácsos úr. Újra táviratozik: „Szeged megmentése holnap befejezett ténynek lesz tekinthető. Csakhogy eddigre a töltések vészesen átáztak. A tanácsos tán csak a kormányt akarta nyugtatni? Mindenesetre Herrich mindeközben erősen óvja embereit a túlzott derűlátástól. Estefelé az Alföldi Vasút töltésén tart terepszemlét, és hosszan elbámulja a vérvörös fényben ereszkedő óriási napkorongot. Aztán magához inti egyik mérnökét, és azt mondja, az ilyen naplemente nagyon rossz jel, ezért még inkább figyelniük kell. A dorozsmai templom felett fekete felhőtömegek gyülekeznek.

S bent a városban? Ugyancsak bizakodó a hangulat. Kovács Albert gyógyszerész lakásán, a Kígyó utca és a Fekete sas utca sarkán nagy társaság gyűlik össze. Nyugodtan poharazgatnak, pipáznak az urak. Hét óra után, mintha megmozdulna az ég, feltámad a szél. A töltések rőzseburkolatát hatalmas hullámok kezdik támadni, melyek végül olyan erősek és magasak lesznek, hogy képtelenség tovább védekezni. Pillich Kálmán ekkor verheti rá az ajtót a gyógyszerész vendégeire, hogy aztán remegő hangon elmondja, bármelyik pillanatban beszakadhat a gát. Erre persze mindenki hazarohan. Pillich, kabátját összehúzva siet tovább az Oroszlán kávéházba, hogy ott is szóljon a közelgő veszedelemrő1. Ez már igazi vihar. A Dugonics téren felbődül egy bivaly. Kint a töltések földje vészesen inog a munkások lába alatt. A szél könnyedén fújja el a gátak fáklyáinak lángját. A munkások szökni kezdenek, s még a töltés lábánál felállított katonai kordon se tartja fel őket. A szél üvölt, kavarja az utcák és a terek porát. A várost ölelő víz lassan megemelkedik és súlyos fekete fodrokban őrjöngeni kezd. Napok múltán amikor még hasonlóképpen teszi az erős széllökések miatt, Jókai csodálkozik rá a métermagas tajtékokra, ő azt hitte, efféle vad hullámzás csak a Balatonon lehetséges.

Kilenc óra után, ahogy ilyenkor lenni szokott, rémhír támad. Egy pánikba esett fiatalember azt hiszi, átszakadt az utolsó nyúlgát is, és a városba rohan. Holott ekkor még próbálnak dolgozni a gáton a szegény vidéki munkások. Már amelyik nem szökött el a katonai szuronyok miatt. Akik szöktek Felsőváros népét költögetik a rémhírrel, átszakadt a gát. De a gát még nem szakadt át. Csak éjfél felé adják fel a harcot az emberek. A pánikba esett fiú útközben torkaszakadtából kiabálja, jön a víz, jön a víz, mire több száz felsővárosi és rókusi hasonlóképpen menekülni kezd, jókora batyukkal és tömött zsákokkal futnak a vár és a Palánk irányába. Íme, egy jól elhelyezett rémhír haszna. Ezek az emberek biztosan megmenekülnek. A belvárosban nagy kavarodás van. Egymást tapossák az emberek. Este tizenegyre orkán erejű lesz a szél. Pulz tábornok és a védelem feladja a harcot a gátakon, nincs mit tenni, nem lehet, a katonák és a maradék iparosok és napszámosok az indóháznál gyülekeznek, majd megindulnak a városháza felé. Gyászos menet volt, írja a szemtanú. A mai Kossuth Lajos sugárúton halad végig a halálosan fáradt tömeg, az embereket kísértetiesen világította meg az út menti gázlámpák fénye. A város különböző pontjain ladikok és pontonok várják az árt, bennük elszánt fiatal tornászok és csónakosok várakoznak, sok embert mentenek meg néhány óra múlva.

Mikszáth a Zsótér-házba menekül, melyben ma többek között egy bank és a Szeged étterem működik. Mozi már nem, sajna. A Zsótér-házban kétezren szoronganak. Mikszáth a szobájába tolakodik, kitárja az ablakot. Sötét van, a szél egyre csak ordít, s a környék, a nagy tér újra kihalt. A riporter a városháza kivilágított ablakit bámulja, a tanácsterem üres. Végül éjjel fél kettőkor a 97-98. számú őrházak között a nyúlgát 25 méternyi hosszúságban átszakad, és a víz szörnyű robajjal tör a város felé. A szakadás helyéről ma emléktáblán üzen Móra. Mikszáth hallja a rókusi templom riadt kondulását. A város vezetése már a tanácsteremben, de alig fognak vitatkozásba, a városi gázlámpák kialszanak. Vajon mit tesz ekkor Glück kereskedő, kit családjával együtt nemsokára agyonüt a beszakadó ház?

Lisznyai Damó Tihamér mentőcsónakos fiatalember, ladikjuk a Mars téren várakozik. Ők is hallják a félrevert harangot, de látni nem látnak semmit. Mindenünnen segélykiáltások hallatszanak, meg valami borzasztóan búgó, szörcsögő, egyre inkább közeledő robaj. Feldúlt arcú, csapzott lány rohan a csónakosok karjaiba. Hasztalan próbálják tartani. A lány kiszakítja magát a szorításból, és vakon rohan tovább arra, amerről a közelgő víz üvölt.

A Rozális kápolna a mai Aradi vértanúk terén. Áttették a Lechner térre

(Archív fotó: Fekete Ház)

Az a rettenetes éjszaka

Tényleg rettenetes éjszaka volt, nincs ebben költői túlzás semmi. Olyan volt talán, mint a halálunk. Gondolunk és készülünk rá, és még borzongva kíváncsiak is vagyunk a dologra. A lélek ajtaja rányílik a katasztrófa ígéretére, és szinte várja, hogy megérkezzen. A város egyetlen hatalmas visszafojtott lélegzet. Örvénylik a sötét, mintha a pokolban lennénk. Csak hangokra hagyatkozhatunk. A rókusi templomban vad kétségbeeséssel kong a harang, a szél süvít és ordít. Mikszáth a Zsótér-ház ablakában várakozik, remeg a keze. Vajon mire gondol? Éjjel kettő van. A Klauzál téri Wagner-ház mellett, hol most kövér rétesekkel randevúzhatnak a szegediek, egészen hátul, az apró udvar egyik helyiségében még jelenteni igyekszik a Szegedi Híradó főszerkesztője, Nagy Sándor. Isten áldja magát, kolléga. A főszerkesztő úr kétlapos vészújságot, katasztrófakiadást, gyászjelentést szerkeszt, ugyan kinek, tennénk hozzá. Ha nincs város, nincs olvasó sem. Csak a kefelenyomat marad meg.

Az ár Rókusra tör

Az őrjöngő ár először Rókusra tör, aztán negyedórára feltartóztatja a budai országút medre. Eztán következik Felsőváros tönkretétele, majd a Belváros külső peremének támad a víz, honnan tovább hömpölyög Alsóvárosba. Mikszáth továbbra is feszülten figyel a Zsótér-ház ablakából. Mit lát? Azok ott lent, a tér porában rémült állatok, lovak, ökrök és borjak. Kutya vonyít keservesen. Messzebb az éj sötét vásznát fehér falaikkal kicsiny házak sütik át, és a szél ereje sem szűnik. De hirtelen mintha egyre kisebbek lennének ezek a házak, mintha összemennének, miközben az elszabadult borjakat és a gazdátlan lovakat gyilkos erő emeli meg, meghempergeti őket, s akárha papírból lenne, elszabadul, és vad iramodásba kezd néhány hordó és felhalmozott bútordarab. A víz rátalált a Széchenyi tér nyugati részére! Mikszáth önkéntelenül felkiált. Valaki a nyakába kapaszkodik. A budai országúton gazdájuk vesztett lovak sodródnak.

Széchenyi tér, az OTP épülete már állt. Sétálásra nem alkalmas

(Archív fotó: Fekete Ház)

A Mars téren a tornászok csónakjai várakoznak. S ahogy a fiúk előrenéznek, egyszeriben mintha embermagasságú tömeg rohanna feléjük. Az áradat már el is éri őket, s mintha üres gyufadobozok lennének, úgy sodorja el a szurkos csónakokat. És ez nem víz. Nem a Tisza matériája. Ami a csónakok alatt hörög és hömpölyög, leginkább mocskos massza. Az áradat felvette a város porát, felvette az alul fekvő részek sarát és mocsarát felvette az emésztők fekáliáját, a temetők keserű földjét és a dögkutak mocskát, és sodor magával fát, törmeléket, állatot, bölcsőt. A csónakosok fatörzsekbe és oszlopokba kapaszkodnak, menteni lehetetlen. Meg mindig vaksötét van. Hallják, hogy a szemközti házakból kiáltoznak értük. De nincs esély a kormányzásra. Rókuson borzasztó sóhajtásokkal rogynak a vízbe a vályogházak. A rókusiak, főként asszonyok és gyermekek az iskola épületébe menekülnek. Rózsa Ferenc plébános a parókia ablakában áll, most nem imádkozik. Irányítja a mentést, s majd csak utolsónak hagyja el az épületet.

A fiatal Lázár György tornász ladikja a Bakay-ház mellett kifog egy munkásnőt, aki kapu kilincsébe kapaszkodva fulladozik. Ő az első megmentett. A mentőcsónakok mellett háztetők úsznak el, rajtuk emberek kiáltoznak. Pénzt kínálnak, könyörögnek és átkozódnak. De még mindig nem lehet menteni. Túl nagy az ár ereje. Az első nagy roham elsodorja a házak többségét. Embereket és állatok tetemeit, bérkocsikat, mindenféle házi kacatokat sodor az áradat. Egy egész bérkocsi sodródik a Valéria tér felé. Közben a nagyokat reccsenő hajóhídon ezrek menekülnek Újszegedre. A váron a katonaság dolgozik, biztonságos helyre segítik fel az összefagyottakat. A Makkos-erdő fáira az utolsó pillanatban még gátmunkások menekültek, kiáltoznak egymásnak, te ki vagy, hát te, szegények még nem tudják, hogy jó három napig is eltart, míg megmentik őket. És a Belváros? A Somogyi utcán még el lehet jutni a Hungária Szállodáig. Az Oroszlán kávéházban lárma, füst van, tolongás. És a harang csak szól. Reggelre a Palánk is víz alá kerül, majd innen visszahúzódik a víz. De csak innen.

A mai Aradi vértanúk tere vízben

(Archív fotó: Fekete Ház)

És megvirrad

Aki látta a katasztrófa fotográfiáit, például Tóth Béla árvízi könyvéből, jól tudja, olyan katasztrófa történt ebben a városban, amelyre nehéz szavakat találni. Volt egy város. És nincsen többé. Csakhogy ez a nincs mutatja még az egykor voltat, az udvarok és édes otthonok dolgait, lécek, kapuk, bútorok és ruhaneműk és megroskadt tetőt lebegnek a víz ezüstösen szétterülő tengerén. A város a víz temetője lett, halott Velence. Mikszáth azt írja, sokan nem hittek abban, hogy a katasztrófa valóban bekövetkezik, ezért a házakban várták be az árt. Ilyesmi mindig akad, minden bajban és katasztrófában vannak csökönyösek, sorskísértők, fatalisták. Vagy egyszerűen csak pánik dermesztette lelkek. A pirkadat kísérteties. Ég a gyufagyár, s a hullámzó víz felett végigderengő vörös fény összemosódik a hajnal mocskos szürkületével. De végre látni lehet. S tudni lehet, honnan jönnek a jajszavak és könyörgések. A csónakosok és a pontonmentők végre megindulhatnak.

Lázárék a Kocsonya utcában, ma Jósika utca, nagyokat reccsenő házat találnak, belátnak a tárt ablakon. A szoba vízben áll, a vízen koporsó ring, benne a családfővel, körülötte pedig a gyászoló, derékig vízben toporgó rokonokkal. Nagy sokára sikerül rábeszélni őket, meneküljenek az omladozó épületből. Zubovics Fedor vízimentő a mai Római körút mentén, a Vargák utcájában egy ház mellett úszik el ladikjával, amikor rásikoltanak. Hányan vannak? Tizenegyen, szól a reménykedő válasz, anyák és gyerekek. A dereglye orra lassan a ház felé fordul, óvatosan közelít és már csak öt méterre vannak a faltól, amikor a ház felsóhajt, s a következő pillanatban az egész alkotmány beleszakad a szürke mocsokba.

Felsőváros. Nem a vízcsap maradt nyitva

(Archív fotó: Fekete Ház)

A malom is összeomlik

Rókus szélén állt az Ilovai malom. Húsz munkás és a molnár a családjával marad a németesen zsindelyezett házban, remélve a menekülést. A malom összeomlik, csak a molnárt fűrészelik ki az egymásra szakadó gerendák marokkójából. A molnártól, ki az emeleten bújt, feleségei és gyermekei karnyújtásnyira szakadnak a mélybe. Szerte a kerítéseken, fákon emberek lógnak, vagy tetővel sodortatnak. Van, ki halott gyermekét szorongatja még így is. Halott, de a lámpavasat markolja, utolsó menedékét. Némelyeket gerendába kapaszkodva találnak meg a reggeli derengésben, félájultan fulladozva a dermesztő vízben. A gyerek látja, hogyan fejezi le apját egy leszakadó gerenda. És most ül, nem mozdul a tragédia helyéről. Egy kalauz hevenyészett tutaját kettészakítja a szél, s ő látja, hogy veszik az örvénybe két gyermeke és felesége.

Vannak az árvíznek legendái is. A tomboló víz felett, a Szent Demeter-templomban szül meg egy fiatal asszony, fent a karzaton, Szent Demeter oltárával szemben. A régi zsinagóga is megkapja a maga áradagját a Három korona utcában, ma Hajnóczy utca. Ám az emelkedő víz, mintha egyébként a tomboló elemek tisztelnének bármit, embert, istent és szentséget, illedelmesen megáll a tóratekercseket őrző frigyszekrény alatt. Egy másik legenda szerint a vész miatt megszakad a városi toronyharang szíve. Némelyekért pedig senkinek nem akaródzott, nemhogy megszakadni, de egyetlenegyet csak szolidárisan is dobbanni a szíve. A Völgy utcabeli örömlányokról van szó, holott ők is megdolgoznak a pénzükért. Micsoda bornírtság, hogy a családos szegedi csónakosok szégyellték a szegény kurvákat menteni, így végül agglegények vették csónakba a visongó lányokat.

Három napig dolgoznak a csónakosok, végül március idusán jelentik, hogy nincs ember életveszélyben már a városban. Balázs Béla azt írja önéletrajzi regényében, az Álmodó ifjúságban, a mentők alkudoztak a fuldoklókkal, pénzt követeltek tőlük, ötven forint volt egy élet ára. Ám ez nehezen hihető vád. Ott van az árvízben egy másik híresség is. Csontváry Kosztka Tivadar. Ő Pestről jön le az egyetemistákkal, és művészi alapélménye lesz a tomboló víz. Mert nemcsak komoly hörghurutot kap, de soha nem felejti a zabolátlan vízözön rémképét. A zuhatagként szakadó, tajtékos víz később megannyi festményén szerepel, gondoljunk csak egyre, a Jajcei vízesésre.

A király érkezése

Úgy hatezer ember marad a városban. Mások szerint tízezer, tizenkettő. Ki tudhat biztos számadatot?! Sok menekült a várfalon rendezkedik be, hevenyészett bódék sorakoznak a gáton is, az emberek főznek, mosnak, számba veszik, miféle holmicskájuk maradt. Akadt olyan zaklatott, aki seprűvel, egyetlen inggel, vagy kalitkával menekült. Mögötte őrjöng az ár, a lány meg topog a kanárival. Szerte Újszegeden máglyák lobognak, hogy melegedni lehessen. Kellett is a meleg. A katasztrófa napjától majd két hétig esős, hideg és szeles idő volt. Az újszegedi barakksor végén, az utolsó építményben halottak hevernek, az első éjszaka áldozatai, férfiak, nők és gyermekek. S akinek hiányzik valakije, idejöhet, hogy bizonyosságot nyerjen, vagy tovább reménykedhessen. A vasúti töltésre is sokan menekülnek. Mások magasabban fekvő tanyákat választottak búvóhelyül. Szatymaz felé csakhamar rendes csónakközlekedés lesz. A külváros leszakadt tetőin szerencsétlen kutyák fagyoskodnak, s mintha lenne mit védeni, vicsorogva ugatják a halott utcákat pásztázó csónakokat. A Zsótér-házban már háromezren szoronganak. A rendet katonailag biztosítják. Makó városa nyomban segített, a káromkodós Pozsonyi polgármester már a vész hajnalán élelmiszert rekviráltatott a piacról a bajba jutott városnak. Nyomban segít Délvidék is. És jönnek a fővárosból miniszterek, államtitkárok, megszervezik a csónakok használatát, az élelmiszer-ellátást, a közlekedést és a segélyezést. A pénzügyminiszter készpénzzel érkezik, állítólag a szegediek dühösen utasítják vissza a kevéske segélyt. Nem kell nekik alamizsna, könyöradomány.

Március 17-én megjön a király, első Ferenc József. Kíséretében Tisza Kálmán és még jó néhány miniszter és tanácsos tolakodik. Reggel tíz óra van, hideg idő. Pálfy polgármester beszéde igencsak meghatja az uralkodót. A fenség könnyezik is. Majd támogatásról biztosítja a környezetét, és végigjárja a katasztrófa sújtotta várost, és nyilván nem képes sokáig elviselni a látottakat, mert kora délután már lengetik utána a hófehér orrkendőket. Amikor búcsúzóul megkérdezi, vajh mennyi az áldozat, a kormánybiztos Lukács huszonnégy halált hazudik. Nem nő e hazugságtól a renoméja Szegeden. A király mögött topogó, igencsak földúlt Kreminger prépost dühösen veti oda, hogy ez valótlanság, mert csak ő temetett el ennyi szerencsétlent saját kezűleg. A vonatlépcsőre lépő király még visszaparancsolja Tisza Kálmánt, a miniszterelnököt, maradjon, és személyesen irányítsa a mentést.

A víz nagyon lassan apad

A királyi biztos csakhamar a globetrotter Tisza Lajos lesz, aki a miniszterelnök öccse. A víz nagyon lassan apad, sokáig víz alatt áll a Széchenyi tér, de az Oskola utcában már zümmög a távirda. A percsorai gátnál még többször betör az ár, olykor tíz centivel is megemeli a várost borító víz szintjét. Rókuson leszakadt tetőkből vízicsárdást nyitnak, búfelejtő siller bort lehet vételezni, no lám, alattad, ahol laktál, csak víz van, és semmi, de fölötte mégis be lehet rúgni. A várost nyikorgó fajárdák lepik el, a vízen csónakfiákerek úsznak, a száraz Belvárosban pedig megindulhat a kocsiközlekedés. A szegediek isszák a Tisza vizét, pedig nem lehetne. Fogják a halat belőle, holott azt sem lehetne. A Szentháromság utcai patikánál persze elővigyázatosak. Ott zöld, sárga és kék a víz színe, és erős szagot áraszt sokáig.

Az újjáépítés

Szeged hatezer épületéből még ötszáz sem képes talpon maradni az árvíz után. Van, aki háromszáz alá teszi a megmaradt épületek számát. Balla Mihály helytörténésztől lapunk megkapta az árvíz utáni nyolcadik napon még álló házak érdekes jegyzékét. Balla Mihály 283 házat említ. Minden elvész, a várat is lebontják hosszas vita után, s az erődítmény anyagát az uralkodó kegyesen a városnak ajándékozza, később a Mars téren használják fel laktanyaépítésre a rengeteg téglát.

A város földjét sürgősen tölteni és magasítani kezdik. A vizet angol gépekkel szivattyúzzák. Szatymaz és Szentmihálytelek területéről forognak a földet szállító lovas kocsik. Hoznak földet hajókkal, uszályokkal is Öthalomról. De kap földet a város Bácskából és Bánátról is, ráadásul, hogy a nemzetközi összkép még árnyaltabb legyen, a feltöltési munkákat egy pesti norvég vállalkozó, bizonyos Guilbrand úr intézi. A város köré nagyon gyorsan töltést építenek. Az ár március közepén tör be Szegedre, de a város csak augusztusra mondható újra száraznak. Majd fél vizes, szúnyogos, dohos év telik el. Még májusban is csaknem megfullad egy gyermek a város közepén, amikor vízbe esik egy fajárdáról.

Tisza Lajos

Az újjáépítés kormánybiztosa Tisza Lajos, a városképi felelős pedig Lechner Lajos mérnök lesz. Mikszáth szerint Tisza nem alkalmas a feladatra, afféle korabeli világfi, békebeli playboy, párbajhős és büszke rókavadász. Péter László Szeged irodalmi emlékhelyei című könyvében ír Tisza szobrának avatásáról. Idézi a szoboravatásról tudósító Ambrus Zoltánt, aki a még mindig élő szegedi ellenszenv fanyar adomájáról szól. Hogy a szobor olyan, mint az Igazság pillanata. A paraszt dolgozik, az úr meg bámulja. S valóban. Tisza lábánál három építő izzad hatalmas kövek között. S az Indiát is megjárt Tisza Lajos nem viselkedik másként a kezdeti időkben, mint ahogy gondolják felőle. Dölyfös és szigorú, és jól meg van fizetve. A régi Zsótér-házban szállásolják el, a mai Virág cukrászda fölött. Tisza miatt különben egy másik híres szegedi vendég, Kossuth is aggódik emigrációjában Szegedért. Na igen, nyilván nem feledte, hogy a szabadságharc alatt több ezer ember ünnepelte őt itt.

Szeged olyan, mint egy nagy fehér lap. Vagy egy hatalmas üres telek. Bármi rajzolható rá. Bármi építhető rá. Az álmok, vágyak és lehetőségek akaratának nem áll utat a múlt törmeléke és hordaléka. Nem kell bontani. Inkább csak döngölni, egyenesíteni. Amerika földje volt ilyen a pioníroknak. Nem állt útban régi, korhadt struktúra, a modernitással dacoló hagyomány. Pénz van. Főképpen persze állami hitel. Később ez kedvez a spekulációnak is, rengeteg félig kész házat árulnak az árvíz után, persze a hittel egyetemben.

És csak építkeznek!

A követendő minta persze a városok városa, Párizs, az elegánsan körkörös szerkezet, egy finom ívű kiskörút, és az impozánsan hajló nagykörút. Legyen a Belváros a pénz és a kultúra világának székhelye, no meg természetesen a felelős városi irányítás színtere, a kiskörút külső ívéhez kapcsolódjon a polgári középréteg bérházakban és csinos földszinti épületekben zajló élete, egészen le a forgalmas nagykörútig, s itt, a nagykörút párás, sáros magasságában lakjon a munkás, a kétkezi ember, s még kissé távolabb a földből élő gazdálkodó. Bálint Sándor szerint eme elképzelésben a kevés részvéttel bíró polgári önelégültség is tükröződik. Mármint abban, hogy a tervezés nem fordít elegendő gondot a szerényebb életvitelű külvárosi rétegek életkörülményeire. Lechner hangsúlyozza a Tisza-part fontosságát is. Híd kell, kikötő kell; kirakodásra alkalmas helyek kellenek! A töltésen belül keletkező beépítetlen területeken telepek épülnek, melyeken zöldséget termelnek, állatokat tartanak. Ilyen telep volt Hattyas is, például. A főbb utcákat és utakat macskakővel borítják, és szerte csatornákat ásnak. Mert csatornák nélkül nem város egy város. Szeged erősebb lesz, mint valaha. Két esztendővel a katasztrófa után, vagyis 1881-ben majd fél méterrel magasabb Szegednél a Tisza nyugtalanító vízállása, mint az árvízkor. De a város kibírja. Mint ahogy kibírja 1970-ben is, amikor újra támadott a víz.

Nemzetközi segítség

A nagykörút különböző, és egymásból következő szakaszainak városnevei árulkodnak a Szeged újjáépítését támogató metropoliszokról. Párizs, London, Berlin, Róma, Moszkva, Brüsszel. Bizony, még a meleg, manapság pedig finom koktéljairól elhíresült Kuba is segített. Vagy a kis Haiti, hol most polgárháború dúl. Vagy Szerbia, Románia és Belgium. És persze valamennyi európai nagyhatalom, nem soroljuk most végig őket. A legtöbbet Ausztria adományozta. A lényeg: a felépült város értékének egytizenhatodát adta össze a világ. Négy évvel az árvíz után már állandó híd ível a Tisza fölött, egyébiránt nem a híres Eiffel, hanem az árvaházi származású Feketeházy János tervezi, de a tervet csak jól hangzó névvel lehet eladni.

Az árvíz után építtetik például a honvédlaktanya, a félelmetes törvényszék és a kedves Csillag börtön, melynek olyan illusztris vendégei lesznek később, mint Rákosi, Szálasi vagy Kádár János. 1883 tavaszán már játszanak a nagyszínházban. Két év múlva, mert a szegedi színházzal mindig baj van, leég az épület. A 83-as díszelőadáson a páholyban üldögél maga az uralkodó is. Az árvízben különben életveszélybe kerül a társulat is. A színészek két nappal a víz betörése előtt, március 10-én délután menekülnek egy gabonaszállítón dideregve. Ám a hajó nekiütközik a vasúti híd lábának, léket kap, és süllyedni kezd. Pesti mentők hozzák partra a színészeket. És ott, ahol ma római jogból buknak a joghallgatók, akkor még polgári leányiskolában álmodoztak a kor pattanásos bakfisai. Ahol ma az úgynevezett TTK-épület áll, akkoriban piarista diákok tanultak latint, ógörögöt és némi életet. Felépül a Kálvin téren a reformátusok kakasos temploma, és az evangélikusok temploma is. A századfordulón már rakosgatják az európai hírű nagyzsinagóga tégláit, és ekkor áll már a Tisza partján a közművelődési palota gyönyörű épülete. Hol egykor parancsszavak pattogtak, már csöndes múzeum terpeszkedik, benne longobárd medencecsontokkal bíbelődnek a szakemberek. Nincsen helyünk minden új épületet felsorolni. De elképzelhetjük azokat az éveket. Mindenütt építkezés, alapozás és falazás, kopácsolás, itt egy tégla visszahull, ott valaki dühösen felkiált, mert borul a malteros ibrik, mennyi megmozgatott anyag, föld, kő, fa, és mennyi emberi verejték kellett azokhoz a házakhoz, melyek mellett úgy baktatunk el, hogy nem is látjuk igazából őket. Fel kell nézni például egyszer a Kárász utcán, felnézni, s végigbámulni a sejtelmes fényű emeleti ablakokat, melyek mintha egy másik, fölöttünk virágzó élet hírnökei lennének. Világszínvonalon dolgozó mérnökök hány és hány éji órát töprengtek az épülettervek bonyolult ábrái fölött, hogy ilyen legyen ez a város! Lechner Ödön, Steinhardt Antal, Baumhorn Lipót, Schulek Frigyes, Pártos Frigyes, hogy csak néhány nevet ragadjunk ki a rengetegből.

A víz után épült színházunk, mely csakhamar leégett. Már akkor is sok baj volt vele.

(Archív fotó: Fekete Ház)

A Fekete Ház. Kibírta a vizet

(Archív fotó: Fekete Ház)

Újra pezseg az élet

Apró Ferenc helytörténész impozáns könyvben gyűjtötte össze Szeged korabeli képeslapjait. A város szép, csábító, virágos és napfényes. Pénz, gazdagság és szellemi élet költözik a Tisza partjára. Az utakon napsárga villamosok és elegáns bérkocsik zörögnek, szépapáink és szépanyáink büszkén állnak az újjáépített állomás vagy a frissen nyílt vegyeskereskedésük előtt. A kávéházakban pezseg az élet, a korzón újra villognak a mohó tekintetek. A halál mindent egybemosó stílusjegyei után újra beköltöznek a városba a szecesszió, az újklasszicizmus, a romantika, az eklektika és a reneszánsz formái, kőbe vájt mozdulatai, fényes ívei, festett falvirágai. Holott néhány évvel ezelőtt egészen meghalt itt minden. De csak hogy feltámadhasson és továbbélhessen. És talán majd egyszer azt is megtudjuk, ha már ilyen szép, európai, kedves és fiatalos, mégis miért olyan nehéz élni benne.

vissza az árvízi emlékoldalra