A magyar vízicserkészet
rövid története
Bár 1913-ra a cserkészet
népszerűsége napról-napra növekedett, még mindig sokan ellenezték, féltek tőle.
Nem bíztak benne. Ezek számára kellett döntő bizonyítékkal szolgálni. Ezért szervezték
meg a vági tutajutat, amely szervezettség tekintetében máig minden vízitábornak
mintául szolgálhat.
Kralovántól Komáromig (több, mint
200 km) vízi- és mozgótáborozás volt egyszerre; kezdésnek a legnehezebb
csoportos szabad élet.
„105-ös létszámának zömét a Regnum
gimnázium (4 tutaj) és a Piarista gimnázium (1 tutaj) csapata – tutajonként
16-18 cserkésszel adta. Ezenkívül 11 városból 1-2 cserkész, Komáromból egy
őrsnyi, összesen 18 résztvevő. A résztvevők zöme tehát budapesti, de voltak
Marosvásárhelyről, Szegedről, Kolozsvárról, Pozsonyból, Komáromból, is. Egy
táborozó költsége 55 arany korona volt.
A tábor 17 napig, július 4-től
21-ig tartott (első napon kirándulással Árvaváraljára). Az indulás 5-én volt.
6 nagy, kettős tutaj tartozott a
„flottillába”. A kettős szó alatt azt kell érteni, hogy 2-2, kb. 9-10 méter
hosszú tutaj, a szélesebb részével (szegezéssel, faháncsokkal) egymáshoz
rögzítve jelentett 1-1 tutajt. Középen egy aránylag nagyobb szabad hely
alakult: itt volt a gyülekező, zászlóárboc (az első „parancstáblával”), a
kiszálló hidacska hely és egy 2×2 méteres nagyságú, 40-50 cm magas, felülről
nyitott négyszögletű láda, kb. 30 cm magasságig homokkal töltve. Ez volt a
főzőhely, persze csak a legegyszerűbb tűzhelyet készítve föléje, a három- vagy
négyágú bottűzhelyet, a láncon a tűz (homok) felett lógó bográccsal
(bográcsokkal). Az első magyar szakácsok ezért csak a legegyszerűbb ételek
főzésére vállalkozhattak: gulyás, pörköltek, paprikás krumpli, levesek,
egyszerűbb főzelékek, stb. Ezért is lettek azok cserkészberkekben olyan
népszerűek.
Az elülső tutaj felett kb. 6-7
méternyi hosszú, embermagas, elöl-hátul nyitott fatető (háztető formájú),
alatta nyersfa-asztalok és padok: ez volt az „ebédlő” – beszélgetésre,
éneklésre is alkalmas hely. A hátsó tutaj hasonló nagyságú területén, csak a
gyülekezőhely (közép) felé nyitott, hátul zárt, hasonló magas és nagy, csak
szalmával ellátott „faházikó”: a hálószoba. Közepén szabad járás, szalma
kétoldalon, ezt lepedőkkel leterítették, s kész volt a fekvőhely.
A tutaj elülső és hátsó végében
egy-egy kalyiba, az állandóan ott tartózkodó két kormányosnak (derék,
absztinenciát fogadó „tót atyafiak”, tapasztalt, jó tutajosok), egy‑egy 3
méteres, hatalmas kormány-evezővel. Ez a 2-3 méteres terület szabad volt
egyébként minden irányban. Szép időben cserkészek is tartózkodhattak itten.
Megközelítésük: a tutaj orra felé az ebédlőn keresztül (ez nyitott volt
e1öl-hátul), a tutaj vége felé egy 60-70 cm szélességű, a víz felé pedig
korlátokkal ellátott járdácskán lehetett eljutni.
Minden tutaj egy-egy madárnevet
(sas, vadgalamb, sólyom, stb.) viselt, kivéve a parancsnokságit; ennek,
vezértutaj volt a neve. Éjjelenként kikötve himbálóztak a parton, az előre
meghatározott pihenőhelyeken, s állandó éjszakai őrség tartott szolgálatot. Az
esti kikötések alkalmával kaptunk tejet, ivóvizet és előre meghatározott
mennységű és minőségű élelmiszert. Főzésre, mosakodásra a Vág vizét használtuk,
melyet éppen ezért is mindenféle szennyeződéstől óvtunk. A komoly „szükségletek”
elvégzésére – ha menetközben lett időszerű – a tutajokhoz kötött kis
lélekvesztőket (a kajakok őseit) használták; 2-2 személy ezekkel partra
evezett, s utána vissza a tutajhoz – ha sikerült.
A tutajtábor első 10 napján
mérhetetlenül esős volt az idő, így a Vág – rendes körülmények között 50-100 m
széles folyó – 1-3 km széles folyammá dagadt. Ennek vize, természetszerűen,
nagyobbrészt medren kívül folyt. A tutajokat hozzáértő kormányosaik az eredeti
mederben tudták megtartani. Itt a sodrás erősebb volt, a mély járatú tutajt a
folyó egyébként is gyorsan vitte: csónakon csak állandó evezés mellett lehetett
a tutajjal „lépést” tartani. E sorok írója, aki akkor 16 éves volt, egy 12 éves
cserkésszel egy ilyen délelőtti „kirándulásról” csak estére, a már pihenőre
kikötött tutajt érte el (evező-töréssel tarkított kalandos út után). Két másik
csónakkal csak a második napon érte el 2-2 felnőtt a vezértutajt. Nemcsak az
otthontól eltérő viszonyok, az esőzés miatt rettentően megnehezített főzési
lehetőség tették próbára a résztvevőket ebben az első, nagy közös táborban,
hanem komolyabb nehézségek is: a víz veszélyei. De az önfegyelem, a résztvevők
gondos kiválogatása és képzettsége a tábor tagjait minden nagyobb bajtól meg
tudta óvni. A veszélyek így: varázslatos romantikává szelidültek!
A Vágról tervezett indulás helyére,
Kralovánba, vonattal utaztak. Innen az említett 4-i kirándulás után, július
5-én, még szép időben indult a „tutajflotta”. Igen nagy helyi érdeklődés
kísérte, a parton az egész lakosság felsorakozott, tarackokból díszlövéseket
adtak. Nyilván azelőtt (de valószínűleg később se) ilyen „expedíció” nem indult
ebből a kis vágmenti faluból!
A Vág helyenként rohanó, sellős
hegyi folyó, így a balesetveszély nagy – de a brilliáns szervezés (a fő érdem
Izsóf Alajosé, a Zászlónk című lap akkori főszerkesztőjéé, a tábor
főparancsnokáé volt) a buktatókat remekül áthidalta. Ebben a derék tót
atyafiaknak, kormányosainknak is igen nagy érdemeik voltak. A Besna-skala
sziklái felett 20-30 km-es sebességgel kanyarodva, a veszélyes pöstyéni stb.
hidak lábai között szinte akrobatikus ügyességgel kormányozva, mindig szinte
centiméteres pontosságig, a legjobb helyet és utat választották a szokatlanul
nagy, ezért jelentős holtsúllyal is rohanó tutajoknak.
A tábor gazdasági vezetője dr.
Hermann Győző, segítőtársai: Tóth Tihamér dr. (később a Mintagimnáziumban
alapít és vezet csapatot) és Marczell Mihály dr. tanárok. A piarista csapat
tutajának parancsnoka: Sík Sándor.
Négy érdekesebb eseményről emlékezünk
még meg. Az egyik szegény falu lakossága, kalákában, vendégül látta ebédre az
egész tábort, egyik pénteki napon, lencsefőzelék, kemény tojás volt az ünnepi,
nagy szeretettel nyújtott ebéd – egy alkalommal az Erdődy grófok galgóczi
kastélyába voltunk hivatalosak, vaddisznópecsenye volt, több formában – a Vág
egy nagyobb, nem különösen szép kanyarát levágandó, egy egésznapos kirándulást
tett a tutajok népe a híres Szulyó-Manin szoros festői tájaira – a parancsnok,
Izsóf Alajos szülőfalujába, Vághosszúfaluba, éppen születése napján érkeztünk,
s az egész tábor kirándult a nagy író, szónok családi házához, ahol kedves
ünnepséget tartottunk.”
A mozgótábor sikerén felbuzdulva
tervbe vették, hogy a következő évben a magyar tengeren, az Adrián legyen a vízitábor.
Az első világháború és az azt lezáró békeszerződések azonban meghiúsították az
elképzelést.
Az első világháború után a
cserkészet lendületes fejlődésnek indult, ez alól a vízicserkészet sem volt
kivétel: dr. Zsembery Gyula, 1000 km-es, érdekes, tapasztalatokban gazdag
víziút keretében társaival (1920 nyarán) végigevezte a Dunát, Siót, Kapost,
Zalát, Rábát, Lajtát és Balatont. 1921-ben megjelent az első önálló magyar
nyelvű, az evezéssel és rokonsportokkal foglalkozó kézikönyv, ez ugyancsak
Zsembery Gyula nevéhez fűződik.
Az első csoportos ereszkedést a
Dunán a 2. sz. B. K. G. és a 14. sz. Holló cserkész-csapatok szervezték meg és
vitték keresztül. A két csapat tagjai 17 csónakkal indultak Regensburgból,
illetve Wesenuferből. E víziút alkalmával népszerűsödtek a kiképzés alapjául
szolgáló és legalkalmasabb könnyű ladikok.
A magyar cserkészet ebben az időben
külföldi kapcsolatait is gondosan ápolta. A világ többi cserkészével való döntő
találkozás csak a Koppenhága melletti II. Világjamboreen történt meg. Mint az
jól ismert, ennek a jamboree-nek az alapondolata a cserkészvilágbajnokság volt,
melyen a magyarok az amerikaiak és az angolok mögött harmadik helyezést értek
el. A 11 versenyszámból két „vizes szám” volt: a II. cserkészverseny
(canoe-trip) és az úszás, amely a búvárúszást és a vízből való életmentést is
magába foglalta. Sokan úgy tudják, hogy ezeket a magyarok nyerték, noha
mindkettőből „csak” másodikok lettek.
Az indiáncsónak (kenu) verseny 33
km-es kirándulás volt folyón, tavon és sósvizen. Csapatunk remek teljesítményt
nyújtott azzal, hogy – tengertelen országot képviselve – második lett. Egyedül
az amerikaiak előztek meg bennünket. A magyarok tudták, hogy elsőségre nem sok
az esélyük. Ugyanis – megegyezés értelmében – elmaradt a pontozás abban a két
számban, amiben eredményre számíthattak: a jelentésben és csónakszétszedés‑összerakásban.
Az amerikai kenu egy fatörzsből készült, nem volt szétszedhető. A magyarok egy
darabból való csónakot nem szállíthattak ki, mert túl drága lett volna a költsége.
Így az lett a jelszó: kitartani és a célig végigevezni!
A verseny két napig tartott. Az
indulás nehéz volt. A hínáros vízben alig lehetett előrehaladni. Az út egyre
rosszabbodott vagy három kilométeren át. A nádassal szegélyezett csatornát
olyan vastag békanyál borította, hogy a csónak orra nem tudta szétszedni. A
végén tolni kellett, időnként evezővel vagdosva el az akadályozó
vízinövényzetet. Az evezőket nehéz volt kihúzni a ráfonódó indák miatt. Egy
malomnál végre javult az út. Itt ki kellett emelni a csónakot a vízből és a
túloldalon ismét vízrebocsátani.
Innen már jól evezhettek. Átmentek
két kisebb és egy nagyobb tavon, melynek északi partján kikötöttek. Délután
beborult az ég. Erős szél kerekedett. Itt a fiúk felkapcsolták a csónakra a
hullámfedelet, nehogy megteljék a csónak vízzel. Az első gyorsasági versenynél
az egyik támla leszakadt. Igen megnehezítette az evezést.
A második gyorsasági versenynél
füttyszóra a vízbe kellett ugrani és onnan jelre vissza mászni a csónakba. Már
mindketten félig benn voltak a csónakban, amikor ismét a vízbe estek.
Keresztbefordult csónakukat egy nagy hullám felborította. Míg a motorcsónak
értük jött, vászoncsónakukat fenntartották, hogy el ne süllyedjen.
Miután kivontatták őket,
visszaindultak a kiindulási helyre, ahol már kijelölték nekik a táborhelyet.
Adtak egy köteg szalmát, négy fenyőfa rudat és egy kevés zsineget. Ebből
kellett tábort verni. Meglepetésükre az amerikaiak sátorlapot hoztak, ami nekik
– tévedésből – tilos volt! Így amerikai társaik hamar elkészültek.
Azért mégis a magyar fiúk verték a
legjobb tábort! A szalmából vastag gyékényfélét fontak tetőnek, magukkal hozott
zsinegek segítségével. A tetőt négy karóra erősítették, az egyik oldalt a
féloldalra döntött kenu képezte, míg a többi hármat laposra nyomott zsúp
alkotta. Maguk alá szalmát, fejük alá kenu–párnát tettek. A zsűrinek nagyon
tetszett a táboruk, különösen a szalmából készült tető.
Másnap egy újabb csatornán
küzdötték ki magukat a tengerig. Eközben a legkülönbözőbb akadályokkal birkóztak.
Az utat minduntalan alacsony hidak, malmok és a csatorna fölé épített gyárak
szakították meg. Ilyenkor a csónakot kivették és teljes felszereléssel a
fejükön vagy vállukon vitték, sokszor három-négyszáz méter távolságra. A hat
kilométeres sósvízi-tengeri „csata” után végetért a verseny.
A magyar résztvevők – Pintér
László, 3. sz. Regnum Marianum és Preszter Tibor, 25. sz. Szent Imre csapat –
tapasztalata szerint az összerakható csónak nyári kirándulásra talán jó, de
túrára vagy versenyre nem. Nem csúszott olyan jól a vizen, mint az amerikaiak
facsónakja és nem is volt elég szilárd.
Az 1926-os megyeri Nemzeti
Nagytábor idején dr. Zsembery Gyula felfedezte egy már nem működő hajóépítő vállalat
üresen álló épületeit az újpesti Népszigeten. (Ismeretes, hogy a Nemzeti
Nagytábort ide tervezték, de a Duna áradása miatt végül a megyeri dombvidék
lett a tábor helyszíne.) Ebből lett egy év múlva a Cserkész Vízitelep. Itt
indult el a világviszonylatban is ismert, tekintélyes magyar vízicserkészmunka.
Itt készültek vízicserkészeink a sok győzelmet hozó, külföldi
vízicserkészversenyekre.
A magyar vízicserkészet
számára örökké emlékezetes (és a jelenlegi helyzetet ismerve valószínűleg
megismételhetetlen) marad a dániai Helsingőrben 1927-ben megtartott vízi
jamboree. A 2. sz. B. K. G. csapata és a 14. sz. „Hollók” őrsei
remekül szerepeltek dr. Bátori József vezetésével. Ez volt a második vízi
jamboree, mi magyarok először vettünk rajta részt. Az eredmény minden
várakozást felülmúlt: a tizenegy első díjból hatot, a tíz második díjból
ötöt a magyar versenyőrsök nyertek.
A versenyek csapat- és egyéni
versenyekből álltak. Csapatversenyek voltak:
1. Fellépés: E versenypont
keretében pontozás alá kerültek az örsök pontosságért, fegyelemért, általános
megjelenésért és viselkedésért (egyforma ruházat), szellemért.
2. Csónakverseny: A verseny
lebonyolítása négy váltott evezőjű tengeri mentőcsónakon folyt. A távolság 800
méter volt, álló starttal. Az evezősök életkorának összege a 64 évet nem
haladhatta meg. A kormányzást a vezető végezte.
3. Vitorlásverseny: A
verseny lebonyolítása egyforma kieles (tőkesúlyos) hajókon folyt. Állandó
vitorlázattal háromszögletű távot kellett befutni. Minden hajóban egy vezető és
három cserkész ült.
4. Bójakeresőverseny:
Ugyanolyan hajón, mint a vitorlásversenynél. Indulás előtt minden csónak egy
hajózási térképet kapott, melyen hét különböző bója volt megjelölve. Mindegyik
csónaknak négy kijelölt bóját kellett 2 óra alatt megtalálni. A 2 óra maximális
időt az indításnál a szél és áramlás figyelembevételével adták meg. E
versenyszámban a vezetőnek részt kellett vennie.
5. Jelzés: A versenyőrsök
vezetői négy kettes csoportra osztották őrseiket. A bíróság az első csoportnak
egy hatszor öt betűből álló üzenetet adott írásban, melyet az első csoport a
nemzetközi tengerészeti code (kód=jelzőzászlók) segítségével a második
csoportnak továbbadott mely morze-zászlóval közölte a táviratot a harmadik
csoporttal. Ez utóbbi szemafor-jelzéssel továbbította a negyedik csoportnak,
mely végül távirókopogtatón adta le a döntőbíróságnak. A bíróság különös
figyelmet fordított az üzenet hibátlan továbbítására.
6. Csónakkötélhúzás: A
lebonyolítás ugyanolyan csónakkal és feltételek mellett történt, mint a
csónakverseny. A kötél két vége a csónakok farán volt megerősítve, a csónakok a
startvonal két oldalán helyezkedtek el. Cél az ellenfelet a startvonalon át
evezve áthúzni.
7. Tábortűzi szórakoztatás:
A szórakoztatás énekből, zenéből és bemutatásokból állt. A maximális idő 15
perc volt.
8. Mutatványok: Minden őrs
két mutatványt mutatott be, az egyiket szárazföldön (erdőben levő színpadon), a
másikat vízen. A mutatványok túlnyomórészt vízicserkész vonatkozásúak voltak.
9. Canoe- (kenu-) verseny:
Minden őrs egy kétszemélyes kenuval szerepelhetett ezen a versenyen, mely a
következő részekből állott: 800 méteres gyorsasági verseny, kikötési verseny. A
startvonal a parttal párhuzamos, attól 100 méterre van. Feladat: kievezni a
partra, minden versenyző megkereste saját pálcikára tűzött számát, melyet a
bíróság a parti erdőben elrejtett. Utána finis a célvonalba. Felborulási
verseny: 100 méterre a start után kiugrás a csónakból, utána azonnal
visszamászni és folytatni a lapátolást a célvonalig. Elmerülés: a 400 méteres
pálya közepén levő bójánál a csónakot tengelye körül meg kellett fordítani s ha
így nem került elég víz beléje, félig elmeríteni, majd visszamászva, egy bója
megkerülése után kikötni. Vizet kiborítani s felvenni a kenuban elhelyezett
„száraz” ruhát s ugyancsak a magukkal hozott papírral s gyufával tüzet gyujtván,
vacsorát főzni maguknak.
Az egyéni versenyek a következők voltak:
Minden őrs nyolc cserkésze sorsot húzott az alábbi
feladatokra. Egy cserkész két számnál többen nem szerepelhetett.
(Az összetett egyéni versenyben Magyarország: első és
második díj)
1. Kézügyesség: A kisorsolt
cserkészek ócska anyagokat kaptak (drótot, dugót, fonalat, üvegdarabot,
konzervdobozt, stb.); az ezekből készült legpraktikusabb tárgyak kerültek
pontozás alá.
2. Elsősegély: A feladat,
mely más személy vagy saját magának bekötözéséből állott, minden résztvevő
számára egyforma volt.
3. Kötélmunka:
Legközönségesebb csomók és kötések, kötélfonás.
4. Vitorlakészítés:
Vitorlafoltozás, javítás.
5. Távolság- és
magasságbecslés: Kiszemelt tárgyak magasságának és távolságának megbecsülése. A
tárgyakat vízen át kellett nézni.
6. Megfigyelés és következtetés:
Egyszerű nyomok leolvasása, azokból való következtetés.
7. Úszás és életmentés:
100 méteres úszás tetszés szerinti stílusban, búvárkodás (ruházat: ing, rövid nadrág,
harisnya). Három méterig kellett alámerülni egy 50 kg-os bábuért. Életmentés: a
versenyzőnek 10 yardot kellett úsznia egy 15 éves fiú megmentésére, akit
25 m-re kellett vinnie. A megmentett sem ellenállást, sem segítséget nem
fejthetett ki.
1928 ismét nagyjelentőségű évszám.
Ebben az évben Baden-Powell Magyarországra jön, itt meglátogatja többek között
a lendületes fejlődésnek indult Központi Vízitelepet is, ahol a
cserkészcsónakok száma ebben az évben már 156-ra emelkedett. Ugyanebben az esztendőben
jelent meg Erczbrucker-Sztrilich »Vízicserkészet« című munkája. Tihanyban
megrendezték a III. Vízi-jamboree-t, ahol 979 magyar és 7 országból 200
külföldi vízicserkész vett részt. Ehhez kapcsolódott első vízitisztitáborunk
is.
1928-ban nyitották meg ünnepélyes
keretek között a Központi Vízitelepet az újpesti Népszigeten.
A Központi Vízitelepről oldalakat
lehetne írni, itt csak néhány dolgot villantunk fel. 1928 elején a hajóállomány
közel 100 hajót tett ki: néhány őrsi hajó, 14 ladik, 8 összerakható és néhány
merev kajak, 1 kenu, a többi túlnyomórészt párevezős kettes kirándulócsónak.
Összesen 400 beülőhely állt rendelkezésre, de a telep mintegy 1000 cserkész
sportbeli szükségleteit elégítette ki. Nyaranta szombat délután és egész
vasárnap ingyenes úszásoktatás volt. Minden hajóhoz járt egy öltözőszekrény, de
voltak öltözőfülkék is, melyekben emeletes ágyak, szekrények is elfértek. Volt
egy nagy előadóterem, amely tömegszállásként 150–200 cserkészt is be tudott
fogadni. A telep rendelkezett természetesen javítóműhellyel is, ahol a
cserkészeken kívül hivatásos mesterember is dolgozott.
1929-ben, a birkenheadi jamboreen
nemcsak kajakjaikkal, hanem – a maitól eltérő építésű és használatú –
vízisíjeikkel is nagy feltűnést keltettek a magyarok. Ezekhez a vízisíkhez nem
kellett vontatás. Jellemző a magyar „vizesek” sikerére az a kijelentés, amit
Lord Hampton tett, mikor elragadtatással kiáltott fel: „A magyar vízicserkészek
felnyitották szemünket a vízicserkészet lehetőségeire!”
1932-ben Lengyelországban tartották
meg a »tengeri cserkészek versenyét«, ahol vízicserkészeinknek sikerült
elhódítani az első, harmadik és negyedik helyezést, a második és ötödik helyet
lefoglaló két nagy nemzet, Anglia és Franciaország tengeri cserkészei elől.
1933. – A magyar cserkészmozgalom
felejthetetlen napjai, a Gödöllői Jamboree éve. Ugyanekkor a pesti
Dunaszakaszon liliomos lapátos csónakok tömege tart Csepel felé. Csepel eddig
soha nem látott esemény színterévé vált. Vízisí, nudli és kajak, eszkimóforgás,
vízisiklórepülés, vízibicikli, dárdás párbaj, szigonyozás, stb. látnivalói
ragadtatták el a lelkes nézőket.
A következő években ismét nagyot
lendül a vízicserkészet. Kolozsváry Béla könyvét, a »Kajaképítést«
szétkapkodják és mind a fővárosban, mind pedig vidéken tömegesen építik
hajóikat a vízicserkészek.
Az ország vízicserkészetének
figyelme egyre jobban összpontosult a Központi Vízi-Tiszti-táborok felé.
Résztvevőinek száma évről évre emelkedett, a harmincas évek második felében
négy év alatt 580-an végezték el a képzést, ennek következtében nagyarányú
fejlődés következett be a vidék vízicserkészetében.
A második világháború előtti
időszak utolsó nagy eseménye a hollandiai Vogelenzangban 1937-ben megrendezett
V. Világjamboree volt. Itt is volt vízi versenyszám, a jamboree-naplóban erről
is akad feljegyzés.
„Nagy izgalmak közepette kezdődik
meg az elődöntő és hosszú ideig tart, amíg el tudják indítani a kajakokat. A
mieink nyugodtan, biztosan eveznek. Annyira nyugodtan, hogy még a hollandok is
megsokallják és az egyik kanyarodónál kézzel fogják meg a Trunkhahn testvérek
csónakját, hogy megakadályozzák az előrejutást. Nagyobb baj nem történt, mint
az, hogy a versenybíróság megsemmisítette az elődöntőnek ezt a részét és –
újból végig kell evezni ezt a távolságot. Ez is sikerül: elsők vagyunk az
elődöntőben! De ahogy múlik az idő, úgy kezdődik el a döntő, felfokozott
izgalmak között, hajókról kiabáló cserkészek százainak kórusától kísérve, a
közönség kendőlobogtatásától és kalaplengetésétől buzdítva. Minden nemzet saját
fiainak drukkol, de a mi négy versenyzőnk bizonyára elkönyvelte magának, hogy
nekik szól mind a buzdítás, mert…, de várjatok csak! Kieresztjük a hangunkat,
nem kíméljük a hangszálakat: huj-huj-hajrá!… dörgünk evezőseink után. Nagyszerű
a start, előreugrik a magyar kajak, szinte porzik mögötte a víz… és elsőnek
jönnek be a célba! Egymás nyakába borulunk annyira örülünk, hogy a mieink
nyerték meg a vízicserkészek ünnepének egyetlen versenyszámát.
Amikor a fiúk kiszállnak a
csónakokból (a közönség tapsától kísérve), Bi-Pi maga elé hívatja őket. Egy
apró serleget tart a kezében, és a pillanat nagyon ünnepélyes. Mögötte áll a
jamboree-parancsnokság, Behrens tábornokkal és Rambonnet admirálissal az élen,
meg a nagyszámban megjelent holland előkelőségek serege.
Kezet fog a fiúkkal és a
következőket mondja: Ti, magyarok, még mindig a régiek vagytok! Örülök, hogy
most is győztetek!”
1941-ben jelent meg a magyar
vízicserkészet azóta is utolérhetetlen összefoglaló szakkönyve, a „Járjuk a
vizet!”. A közel 500 oldalas és 300 ábrát tartalmazó könyvet egy 22 fős gárda,
az MCSSZ Országos Vízi Vezetőtiszti Testülete írta, de nemcsak a
vízicserkészek, hanem az egész magyar vízitársadalom részére is. Ebben az évben
az országban 23 helyen 26 vízitelep volt; vízicserkészettel foglalkozott 130
csapat 225 igazolt vízivezetővel.
A szép emlékek, a dicsőséges
felsorolás itt sajnos végetér. A második világháború nem kímélte a
vízitelepeket, az utána következő rendszer pedig a cserkészetet sem.
Az újjáalakulás után 1992-ben Bokody
Józsefet – civilben idegenforgalmi vízi-túra‑szakértő – bízták meg az országos
vízi vezetőtisztti tisztséggel. Ezt a tisztséget 1995-ig töltötte be. Ebben az
időszakban több helyen újraindult a vízicserkészmunka, megalkották a
vízicserkészet működési és próbaszabályzatát. Az 1993-ra tervezett jubileumi
emléktúra (a vági tutajút 80 éves évfordulójára) érdeklődés hiányában elmaradt.
Tiszaújvárosban és Tiszafüred‑Örvényen voltak vízi vezetőképző táborok, de ezek
is többször elmaradtak a kellő számú jelentkező hiányában. 1995 és 1998 között
nem volt országos vízi vezetőtiszt, azóta Gyetvay Iván tölti be ezt a
tisztséget.
2000-ben az
esztergomi Millenniumi Emléktábornak vízi előtáborai is voltak: Pozsony‑Esztergom,
Rába‑Esztergom. Először passaui indulást terveztek, ezt Bécsre módosították,
végül pedig Pozsony lett a kiindulópont. A központi tábornak is volt vízi
programja, melynek során a résztvevők megkerülték a Prímás-szigetet. Két nap
alatt körülbelül száz cserkész vett részt a víziprogramon, melynek a vezetője
Hamza István volt.
A Carpathia
2001 nemzetközi tábornak külön vízi altábora volt Szentendrén. Itt sokoldalú
programcsoportot hoztak létre a szervezők. Volt vízi akadálypálya, vízitúra,
gályás evezés, vízi csocsó, vízi méta és iszapbirkózás. A programokon öt napon
át naponta kb. száz cserkész vett részt. Az altábor parancsnoka és a programok
szervezője Schoblocher Péter, helyettese Nagy Gábor volt.
Jelenleg az országban vízicserkészet
működik: Budapesten, Baján, Szegeden, Tiszaújvárosban, Tiszafüreden,
Szombathelyen, Szentendrén. A vízicserkészmunkában részt vevők számáról
nem lehet biztosat mondani. Iván bá becslése szerint a „komoly”
vízicserkészmunkát végzők száma nem haladja meg a százat. (1941-ben 130
csapat (!) foglalkozott vízicserkészmunkával!) Nemcsak kerületi, hanem országos
szinten is jelentős a bajai vízicserkészet. Baján dr. Czoboly Zoltán
cserkésztiszt fáradhatatlan munkásságának eredményeként a bajai vízicserkészek
1998 óta a Petőfi-szigeten általuk újonnan épített víziteleppel, és benne
több, mint 20 hajóval rendelkeznek, közte (az országban egyedüliként) már
három őrsi hajóval, melyeket rendszeresen használnak dunai vízitáboraikon.
Hasonló feltételeket kellene az országban
minél több helyen teremteni, hogy vízicserkészetünk ismét elfoglalja az őt
megillető helyet a magyar cserkészetben.