Cserkészek először talán a 2004. március 12-i árvízi megemlékezésben vettek részt. Ekkor történt meg, hogy Bak-Balázs Zsolttal a tér közepén megrakott esti tüzet úgy gyújtottuk meg, hogy a dóm város felőli tornyából egy dróton leszánkáztattunk egy égő fáklyát. A dolog nem sikerült egészen tökéletesen (a súrlódás miatt elég lassan jött le a láng, és nem is vágódott be a máglya közepébe), de azért igen látványos lett, s arra bőven elegendő, hogy a cserkészek komolyan vehető (veendő) potenciális szereplőként megjelenjenek a plébánia szellemi horizontján.

Végül talán feleségem, Timi volt, aki a plébánián dolgozva pár hónappal később fölvetette, hogy 2005-ben a cserkészek akár meg is szervezhetnék az egészet. (Állítólag hatásos volt az a pragmatikus érv, mely szerint, ha a cserkészek megcsinálják, akkor nem a plébániának kell…) Arra kifejezetten emlékszem, amikor talán valamikor december elején a Kiskunfélegyházáról északkelet felé tartó vicinálison papírt ragadtam, s néhány oldalon összefoglaltam, hogy körülbelül mit is lehetne Árvízi Nap gyanánt összehozni.

Ezt később legépeltem (ma is megvan), s ez lett az alapja a Tátra téri plébánián, Misi atyánál tartott első megbeszélésnek. Elég kevesen voltunk, kb. tucatnyian, a többség ráadásul finoman szóval sem volt túlzottan tapasztalt ilyen méretű programok szervezésében (nagyjából a pár tucat fős csapattáborok szintjéig jutottak). Ennek megfelelően elővettük a régi, jól bevált szólásokat (pl. „Magad uram, ha szolgád nincsen”, valamint „Teher alatt nő a pálma”), és az éppen jelen lévők között némi szelíd(?) rábeszéléssel elosztottuk a munkacsoport-vezetői helyeket.

Az első tervezési dokumentumokban 150–200 emberrel számoltam, ami még az akkoriban nem túlzottan hírneves és jól szervezett V. cserkészkerületből sem tűnt teljesíthetetlen létszámnak, hiszen kis jóindulattal a városból és környékéről összeszedhető volt.

A február azzal telt, hogy hetente összeültünk, és próbáltuk előkészíteni a programot. Az első megbeszélések életem leghatékonyabb ilyen tevékenységei voltak: mindenkiben benne volt az érzés, hogy most valami nagyon nagy dobásra készülünk, amilyen Szegeden még soha sem volt, és ebben benne lenni rettentő izgalmas dolog. Ezt csak fokozta a növekvő létszám: a résztvevők összegereblyézését Jumbó vállalta magára, aki a tőle megszokott alapossággal végigtelefonálta a kerület csapatait, és minden heti megbeszélésen beszámolt a jelentkezők számáról: 80, 120, 190, 260, 340 stb. A szám végül valahol 450 körül állt meg, ami már igen súlyos nyomásként nehezedett a szervezőkre, hiszen gyakorlatilag a teljes kerület bejelentkezett, amire legmerészebb álmainkban sem mertünk számítani. Mindenesetre a stressz igen szép teljesítményre sarkallta a szervező csoportot, s az első Árvízi Nap, ma már talán elmondhatjuk, átütő siker lett. És hagyomány. És egy kicsit dicsőség is: a szegedi cserkészet ma már országszerte sokaknak egyet jelent az Árvízi Emléknappal.

Március 12. után nem sokkal van március 15., s talán ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy valami hasonlót éltünk át Szegeden mi is, mint 1848-ban eleink a szabadságharcban. Akkoriban mindenféle jöttment, lelkes, ámde tapasztalatlan, ügyetlen népek ragadtak kapát-kaszát az ország védelmében, akik alig néhány hónap alatt kiváló minőségű, ütőképes honvédcsapatokká kovácsolódtak. Így voltunk mi is: jóindulatú, de meglehetősen gyakorlatlan, tapasztalatlan, fiatal emberek kerültek hatalmas kihívás elé, s mire az Árvízi Nap lezajlott, egészen más cserkészvezetők voltak, mint akár csak pár hónappal korábban. Ez a hatás pedig kisugárzott a kerület egészére, sőt a kerületen túlra is.

Miután „lezajlott az ár”, a szervezőkkel alaposan kiértékeltük az eseményeket. Megállapítottuk, hogy kisebb-nagyobb döccenőkkel ugyan, de alapvetően jó munkát végeztünk, szinte minden jól sikerült – de (számunkra) a program legeslegjobb része mi magunk, a szervezők voltunk: nagyon élveztük és rengeteget tanultunk, fejlődtünk tőle.

Babos Gábor
az Árvízi Emléknap ötletgazdája